Az arany agy
Sokunkban felmerül, mi is lehet az Ildikó-jelenség. Különféle okokat feltételezünk, igazán azonban egyikük sem meggyőző erejű. Magam egy helyütt lehasításról írok, amelyet egy történet illusztrálhat. Alphonse Daudet Lettres de Mon Moulin című munkájában szereplő elbeszélést közli Alice Miller, amelyet ideidézve talán egyfajta magyarázatot szolgáltat a vizsgált problémára.
„Volt egyszer egy gyermek, akinek aranyból volt az agya. Szülei egy véletlen során vették észre, egy fejsérülés következményeként, amikor vér helyett arany folyt a fejéből. Ettől kezdve nagyon vigyáztak rá, nem engedték más gyermekek közelébe, nehogy ellopják. Amikor már nagyfiú lett, és ki akart menni a nagyvilágba, azt mondta az anyja: „Oly soka tettünk érted, a gazdagságodból részt akarunk.” A fiú kivett agyából egy nagy darab aranyat, és odaadta anyjának. Vagyonából nagy lábon élt egy barátjával, aki azonban egy éjjel kirabolta és odébbállt. Akkor elhatározta, hogy ezentúl óvni fogja a titkát és dolgozni fog, mivel tartalékai láthatólag megfogyatkoztak. Egy nap beleszeretett egy szép kislányba, aki viszontszerette, de nem kevésbé a szép ruhákat, amelyekkel a férfi bőségesen elhalmozta. Feleségül vette a lányt és nagyon boldog volt, de az asszony két év múlva meghalt, s fényűzően megrendezett temetésére minden vagyonát elköltötte. Egy napon legyengülten, szegényen és boldogtalanul kilopakodott az utcára, s ott, a kirakatban meglátott egy szép csizmácskát, ami pont jó lett volna a feleségének. Elfelejtette, hogy ő már nem él – talán azért, mert kiürített agya már nem működött –, és betért az üzletbe, hogy megvegye. Ám ebben a pillanatban elvágódott és a padlón egy halott feküdt.” (Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Osiris, Bp. 2005. p. 29.)
Miller nem hagy magunkra a történet megértésében. Így ír: „Sok olyan ember van, aki egy boldog és óvott gyermekkor tudatával él. Olyan emberek, akiknek sok, később kifejlődött lehetősége, tehetsége van, s akiket tehetségük és teljesítményük miatt olykor meg is dicsértek. A közgondolkodás szerint ezekben az emberekben – akik szüleik büszkeségei – szilárd és erős éntudatnak kellene kialakulnia. Az igazság azonban ennek pontosan az ellenkezője. Mihelyt ’nincsenek a csúcson’, vagy olyan érzésük támad, hogy valamilyen önmagukról alkotott ideálképnek nem felelnek meg, rögtön ott leselkedik a háttérben a depresszió, az üresség, az elidegenedettség, a szorongás. Mi az oka e súlyos zavarnak?” Sejtelmük sincs a teljesítménykényszerek mögött rejlő valódi szükségletekről.” (ibid pp.12-13.) Mindezt Miller a gyermekkori elfojtásokból, „lehasításokból” vezeti le. Abból, hogy a gyermek idejekorán felad a személyiségéből (vagy teljesen elveszíti azt) csupán abból az okból, hogy szüleivel a kapcsolat konfliktusmentes lehessen.
Ildinek a barátja elvesztésénél is az okozott fájdalmat, mi lesz az édesanyjával, aki a levelet kapta a szakításról. Felnőtt személyiség?
